Beszélgetések - Makk VII Vendéglő, Budapest


  • Fotó 1: Bauer Barbara írónő és Borkos László hamar egy hullámhosszra kerültek a Makk Hetes vendéglőben
  • Fotó 2: "Egy történész azt mondta, hogy azért szereti a regényeimet, mert nem csupán kronológiát vezetek, hanem az olvasó oda tudja magát képzelni a helyszínre."
  • Fotó 3: A zseniális grillezett camembert látványnak sem utolsó
  • Fotó 4: A somlói galuska nem mindennapi látvány és természetesen a megszokott ízorgia

A Bor és Zongora estek mintájára szerintem érdemes lehetne ételkóstolókat tartani.

Amikor a reptéren dolgoztam, az utasok nagyon szerették. Például, ami ízlik az embereknek, akár felkerülhet az étlapra.

Én is biztos vagyok benne.

A pincér, mintha tudta volna, miről is beszélgetünk, megérkezett az étlappal. Választásunk a Grillezett camembertre esett salátaágyon, én pedig egy Somlóit is megszavaztam magamnak.

A Szinbádról sokat beszélgettünk itt a Makk Hetesben, vajon az a világ elveszett, vagy csak a sokszínűség miatt máshová kerültek a hangsúlyok?

A magyar ember mindig is szeretett enni. A gasztronómia pedig mindig is a kultúra része volt. Nem veszett el, azóta kifinomultabbak vagyunk, és a háziasszonyok is elég bátrak. Ha a magyar ember leül olvasni, akkor odakészít egy finom bort, és néhány finom falatot. Ha leül beszélgetni, akkor nagyobb mennyiségű ételt, ha pedig filmet néz, akkor sem csupán pattogatott kukoricával és kólával teszi. Az étkezést szinte mindenhez hozzá tudjuk kötni. Ha olyanokkal beszélek, akiknek súlyproblémája van, azok sokszor azt mondják, hogy ezt ne kössük étkezéshez, de a legtöbbször mégiscsak ahhoz kötjük. Ha találkozunk egy ismerősünkkel, akkor egy kávé, vagy süti szinte mindig belefér. Az ízlés párhuzamosan változott a kinyíló világgal. Például, ha az ember elutazik Ázsiába, és megkóstolja az ottani dolgokat, akkor itthon is keresni fogja. A változatosság miatt pedig az itthoni ízek sem válnak unalmassá. A száz évvel ezelőtti szokásokhoz képest ez nagyon nagy változás.

Itt a Makkhetesben fontos, hogy megmaradtak a jól ismert ízek.

Én keresem a piros mogyoróst, és a gyerekkori ízeket. A jól elkészített hagyományos ételek éppen ezt az élményt adják vissza.

Fontos lenne, hogy a családok könnyedén járhassanak rendszeresen étterembe.

Így van. Mindenkire máshogyan hat az étel, másképpen kóstolja. Egy háziasszony is másképpen ízleli az éttermi rántott húst. Otthon, ha elkészítem, nem eszem belőle. Az illatával eltelek. Ha megeszem, akkor nem úgy esik jól, mint mondjuk egy étteremben. Az étteremben beszélgetnek, megisznak egy pohár bort, megvan a kultúrája.

A magyar konyhának meg kell adni a türelmet, és a tiszteletet. Éppen ezért nem lehet gyorséttermi felfogással dolgozni szerintem egy ilyen helyen.

Ha túl gyors, akkor azt gondolom, hogy előre felfőzték, ha sokat kell várni, akkor lehetséges, hogy éppen akkor olvadt ki a mélyhűtőből. Egy jó étterem és egy jó séf egészen pontosan érzi az időt.

Ha idő, akkor időutazás. A könyveidben valódi időutazókká válhatunk. Szinte ott érezzük magunkat az események sűrűjében. Hogyan találsz rá ezekre a történetekre, esetleg az események találnak rád?

Kétféle könyvtípust írok, az egyik a lektűr, amiben minden kitalált. Tizenöt évet repültem stewardesként, a trilógiámban minden kitalált. A színfalak viszont valóságosak, de alaposan belekotortam, hogy senki ne ismerjen magára. A történelmi regényeim részben kitaláltak a szereplők tekintetében, a történelmi hátteret viszont komoly kutatómunkával és tanulmányokkal teszem mögé. Ez megadja a vázat, és megkönnyíti a szereplőim sorsát.

Ugyanakkor keretek közé is szorít.

Igen, azt a fajta szabadságot keretek közé szorítja, amit teljesen fiktív történetnél megél az író, de valamit valamiért.

A történet előre összeáll benned, mielőtt leírod?

Igen, de nagy szükségem van a háttértudásra. Amikor képzeletben ott vagyok a történetek helyszínein, szinte a bőrömön érzem a kor hangulatát.

Ekkor érkezik meg a zseniális grillezett camembert, látványnak sem utolsó, de ezt már megszokhattuk.

Az ételvideók, ételfotók nagyon népszerűek.

Amit nem teszel ki a facebookra, azt ma már szinte meg sem főzted.

Meg kell tanulni használni a közösségi médiát is. De ez éppen így volt annak idején a filmmel és a televízióval is.

Egy bizonyos időt kell rászánni, valamint tudni kell, hogy ez szűrt tartalom, és nem teljesen objektív, de hát teljesen objektív hír nincs is. Ha valamire nagyon kíváncsi vagyok, akkor nem csak egyetlen tévécsatornából tájékozódom, és természetesen több újságban is elolvasom, hogy mit írnak az adott témáról. A túlzott megnyílás viszont nagy veszélyt rejt, éppen csak azt nem írják ki egy nyaralásnál, hogy kulcs a lábtörlő alatt.

A dopaminról is meg kell tanulni lejönni. Ez sem könnyű.

A gyerekek számára is veszélyes lehet. Meg kell tanítani nekik is jól használni. Minden kornak megvan a maga ártalma.

Az első filmnél a vonat elől elszaladtak az emberek.

Most az e-könyvre is mondják, hogy veszélyes. Dehogy veszélyes! Van most egy korosztály, akiknek nagyon hasznos.

Én azt gondolom, hogy a net miatt, és a messenger miatt sokkal többet olvasnak és írnak az emberek. Én ezt jónak tartom.

Meg kell tanítani, hogy melyik stílus hova való. Más messengeren írni egy üzenetet, mint mondjuk egy hivatalos levelet a polgármesternek.

Én azt gondolom, hogyha a hatásmechanizmust jól tudjuk kezelni, akkor jót tesz az írástudásnak a közösségi média. Rengeteg jól író ember kiteljesedhet szerintem, és az első lépéseket mindenképpen könnyebb megtenni, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt.

Ha valamiből több is van, az nem gond. Etyeken, ahol lakom, két hentes volt sokáig egymás mellett, és vígan meg is éltek, mert más volt a kínálatuk. Ugyanígy két pékség vagy két cukrászda is bőven megfér egymás mellett. Sok könyv is megél a piacon. Aki jó, arról úgyis kiderül, hogy jó.

A történeteid kerek egészek. Letehetetlenek. Nem könnyű műfaj. Ebben mekkora a tudatosság? Mennyit kell húzni a kész anyagból? Kell-e egyáltalán?

Én egyedül a tájleírásokban tudok elveszni. Amikor meditálok, a meditációs helyem mindig tájjellegű. Madárcsicsergős, harmatos, kellemes.

Ez a hely mindig képzeletbeli, vagy van valódi helyszín is?

Ez mindig képzeletbeli. Ha regényt olvasok, egy szép tájleírásnál ráteszem a könyvet a mellkasomra és még időzök egy kicsit, miközben a szereplők már továbbálltak. A saját munkáimnál a szerkesztőm a hasonló részeknél szokta mondani, hogy nagyon szép volt, de a felét vegyük le, hiszen ennél pörgősebb a világ. A Mazsola és Tádét mai szemmel nézve már a főcímnél elfogy a pattogatott kukorica. Írásban egyébként sokkal bátrabb vagyok, mint élőszóban. Amikor a lányom nagyon kicsi volt, és azt kérte, hogy fejből meséljek, ne mesekönyvből, akkor megírtam előre egy vázlatot. Ha enélkül meséltem, „sefüle-sefarka” történet kerekedett ki, de vázlattal rendben volt minden.

Mennyire fontos az olvasók visszajelzése?

Nagyon fontos. Nagyon fel tud tölteni. Hála Istennek, sok levelet kapok. Az Élet hangjával kapcsolatban nagyon rövid leveleket kaptam:
„Nem tudtam letenni.”
„Fájdalmas volt és megható, köszönöm!”
„Életem legcsodálatosabb könyve!”
Csupa rövid levél. Az „Elsuttogom százszor”-nál hosszú-hosszú levelek voltak. Az olvasók elmesélték a saját hasonló történetüket. Most valószínűleg sokkal súlyosabb volt a hatás.

Sokk. A vége mégis pozitív sokk. Semmit sem lehet hozzátenni...

A „Porlik, mint a szikla” végén nincsen köszönetnyilvánítás. Nem éreztem odavalónak. Itt nagyon fontos volt, hogy beszéljek arról, hogy ki mindenki segített. Volt még egy kérdésed a tudatosságról. Az ember, ha sokmindenfélét olvas, idővel rájön, hogy ő mit szeret. És, ha az ember főz, akkor is azt tudja igazán szívvel -lélekkel elkészíteni, amit enni is szeretett, de megkockáztatom, hogy egy profi szakács is hasonlóan működik.

Ha a szíved benne van, akkor egészen biztosan rendben lesz.

Így van az olvasással is.

Kik a kedvenc szerzőid?

Robin Cook.

Letehetetlen...

Így van! Gimis, vagy inkább általános iskolás élmény! Letehetetlen! Vagy Dan Brown minden könyve! Csodálom az ötletességét!

Ha létezik a nagy közös felhő, amiben a történetek vannak, neked az igazi felhők között még könnyebb lehetett.

Az Élet hangjával kapcsolatban kérdezték, hogy hogyan tudtam megírni ilyen pontosan, amikor nem lehettem ott. Szerintem nem ezen múlik. Az ember nem élhet meg mindent. Nem gondolom, hogy például egy sorozatgyilkosról írt könyv szerzője kipróbálta volna magát az gyilkolást. A „Porlik, mint a szikla” főszereplője egy pék. Én elmentem egy egyéves tanfolyamra a Pesti Barnabás Szakközépiskolába, de ez az én óhajom volt, és kétségtelenül sokat segített. Szeretek elmélyülni, akár egy szakmában, akár egy korszakban. Éppen a közelmúltban néztünk egy filmet, ahol a főszereplő nagyon sírt egy temetésen, és a lányom kérdezte, hogy vajon hogyhogy ennyire sír, vajon hogyan tudja eljátszani? Elég feleleveníteni a hangulathoz egy érzést, vagy egy élményt. A hitelesség szempontjából ez mindenképpen elengedhetetlen.

A hitelesség fontos.

Az íráshoz való képesség szerintem mindenkiben ott van, csak nem mindenkiből akar előjönni. Ha mondjuk zenélni kezdtem volna kiskoromban, akkor egy jól motiváló tanárral elképzelhető lett volna, hogy a zenei pályát választom. Éppen a minap került a kezembe a gimis bizonyítványom, és ott láttam, hogy az egyik évben felmentést kaptam úszásból, ehhez képest lefutottam a maratont. Aktív életet éltem korábban, de nem volt része a határozott sportolás. A maraton is csak elhatározás kérdése. Sokat adott a tudathoz, hogy amit az ember nagyon akar, azt el tudja végezni. Az úszásnál a macerát nem szerettem. Nyáron nincsen baj, amikor a melegben csak egy ruhát felvesz az ember, de a nedves lábra zoknit húzni...Az öltözőkörülmények... Ezeket nem szerettem.

A meditáció sokkal jobban működik vízben, legalábbis ezt tapasztaltam. A Dagály strand nekem nagyon bevált.

Próbáltad már, hogy nem gondolsz semmire?

Igen, zenélés közben nagyon sokszor. A cajonozás pedig tenyérmasszás is, erre időközben jöttem rá. A hipergyors világban különösen fontos a meditáció.

Az arany középút nem közhely. Mindig észbe kapunk. A gyorséttermeket is szerettem, amikor bejöttek, most is, de nem lehet csak azon élni. Ott a másik véglet, a magok, salátalevelek, és velük együtt a hiánybetegségek. Amikor repültem, megkaptuk előre a speciális étrendű utasok listáját. A húst teljesen elhagyók vitalitása láthatóan sokkal gyengébb volt. De mitől is csillognának? Arra vagyunk berendezkedve, hogy mindent együnk. A lányom szokta kérdezni, hogy ehet-e még egy kis gumicukrot? „Ettél gyümölcsöt?” „Ettél husit?” „Ettél szénhidrátot?” Ha ettél mindent, ami fontos, akkor jöhet egy kis gumicuki! Ugyanígy a facebook, vagy egy film. Ha voltál kint a levegőn, mozogtál, akkor jöhetnek!

Az írás is nagyon hasonló a meditációhoz.

Szeretek a nappaliban írni, ahol a lányom furulyázik, vagy éppen zongorázik, vagy a férjemmel beszélget, a kutya ugat, ebből mégsem hallok meg semmit, csak azt, ha a lányom szól, hogy : „Anya!”. Erre valószínűleg ki van egy anya füle élezve. Az idő még ilyen, Simán eltelik több óra anélkül, hogy elmozdulnék a gép mellől.

A könyvolvasás is jó terápia, hogy kikapcsoljunk a gyorsulási versenyből. Lassítani, semmit sem csinálni.

Nagyon nehéz semmit sem csinálni. Az élet hangja megírása után például szükségem volt egy hétre, amikor filmeket néztem, könyveket olvastam, tálcával a hasamon ettem. Nagyon nehéz erre az embernek rávennie magát. Egy időben tettem le a pékvizsgát, adtam le a kéziratot, nagyon felfokozott állapotban voltam. Voltak napok, amikor reggel fél háromkor keltem, hogy elég legyen huszonnégy óra. Nehéz lelassulni, és azt érzeni, hogy én akkor most csak itt heverek.

A zenénél is le kell jönni az adrenalinról és a stenkről. Nekem már működik szerencsére a semmit nem tevés. És ugye nagyon fontos a zenélésnél az is, hogy milyen társakkal működik együtt az ember.

Az írás nekem azért jó, mert szeretek egyedül lenni, szeretek egyedül dolgozni, és nem tudom elképzelni, hogy olyan sportot űzzek, hogy múlhat máson az eredmény. Ha beleadom a száz százalékot, míg más esetleg nem.

Nekem nagy szerencsém van a csapatommal. Mindennél fontosabb az emberi tényező.

A zenében mindenképpen fontos a csapatjáték. A könyvek nem tudnak egyszerre tömeghez szólni, mint például egy zenekar egy nagy arénában.

Biztosan lesz valamilyen forma. Ha szerencsés az ember, akár a közösségi média is szólhat tömegekhez. A meditáció nagy segítség lehet.

Így van, szoktam is ilyenre gondolni.

A magyar nyelv egy kicsit szerintem behatárolja az elérhető tömeget.

Ha Amerikában például megjelenik egy könyv, csak a polcról annyian emelhetik le kíváncsiságképpen, amennyi Magyarország lakossága.

Ekkor érkezik a zseniális somlói galuska. Nem mindennapi látvány, és természetesen a megszokott ízorgia.

A zenében a világzene megoldás lehet. Nagyon szeretném, ha lenne olyan magyar jazz, amit nem tudok mit jelent, de valami olyasmire gondolok, hogy egy-két ütem után felismerhető legyen a zenénk. Persze benne van, hogy ez csak az én idealizmusom. A gasztronómiával is szívesen összekötném.

A múltkor voltunk délután kettőkor a férjemmel Dumaszínházban, és természetesen ettünk is. Telt ház volt, komplett élménycsomaggal mentünk haza. Elvis Presley csinálta ezt a hatvanas években.

Vagy a 20-as évek Amerikája, amihez hasonlót a Fat Mo's-ban csinálunk szezonban.

A régi belvárosi mulatók erről szóltak. Az Élet hangjához végeztem kutatómunkát. A Moulin Rouge, vagy éppen az Arizona korabeli hangulata nagyon érdekelt. Izgatott, hogy milyen volt az akkori nagystílű belvárosi élet, milyen volt az Arizona, amikor Wallenberg és Ocskay beülnek. Meditatív időutazást játszottam. Egy szeparéban ülünk rengeteg pénzzel, segíteni szeretnénk, megisszuk a konyakot, miközben sokan ebben az időben éheztek. Valójában nagyon skizofrén helyzet.

Fontos, hogy a ma működő helyek is valódiak legyenek!

Fontos, hogy igazi legyen, és ne izzadságszagú.

Érdemes mindent hagyni lélegezni. Óriási háttérmunkára van mindig szükség a működő dolgokhoz. A Fat Mo's-nál is mai köntösbe kellett sok mindent öltöztetni.

A "Porlik, mint a szikla" kapcsán beszélgettem emberekkel, hogy az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági magyarokat hogyan lehetne összehozni, és egymást közelebbről megismerni. Természetesen a folklór is szóba került, azonban érdemes egy kicsit a modern korra jellemező formákat is bevonni, és azokat a közös témákat megtalálni, amelyek a huszonegyedik században is működnek. A hagyományokhoz érdemes a mai eszközökkel hozzányúlni.

Még egy presszókávét rendeltem a beszélgetés végére, miközben képzeletben egyszerre több korszakban is jártunk.

Egy történész azt mondta, hogy azért szereti a regényeimet, mert nem csupán kronológiát vezetek, hanem az olvasó oda tudja magát képzelni a helyszínre. Az agykontroll is erről szól. Egy író születési dátumánál sokkal fontosabb azt a kort megismerni, amikor alkotott.

Még órákig tudtunk volna beszélgetni. Bízunk benne, hogy hamarosan közönség előtt is megtehetjük ugyanezt, további vendégekkel, valódi kulináris élvezetek között! Köszönjük a vendéglátást a Makkhetes csapatának!