Beszélgetések - Makk VII Vendéglő, Budapest


  • Fotó 1: Nagy Edi: "Aki ismer, tudja, hogy totál hippi vagyok, úgyhogy utcazenélni is szívesen kiülnék bármikor bárhová".
  • Fotó 2: "Táncolni, énekelni, verset írni és a színpadon lenni szerettem mindig is a legjobban."
  • Fotó 3: "Magamban nem inoghat meg a hitem, egyetlen pillanatra sem."

Sok-sok helyen láttalak, vagy hallottalak az utóbbi időben. Nagyon felpörögtek a dolgok, nagyon jót tett a lemez, nagyon el lett találva az időzítés.

Vannak azért érdekes aspektusai is az állandó médiamegjelenésnek. Például sosem sminkelem magam, kivéve a fotózásokon, és egyszer ki fogom posztolni, hogy már a rádióba sem lehet elmenni smink nélkül. Biztosan készül majd egy kép ugyanis a közösségi médiába. Szóval ez a sminkelés-dolog, ami annyira elterjedt és természetes, na, ez az egyetlen bajom a médiamegjelenésekkel. De ez sem fog változtatni a sminkelési szokásaimon, és nyilván nagyon örülök minden lehetőségnek és visszajelzésnek.

Szeretem, ha a vendégeim jósolnak maguknak. A kimondott célok nagyon sokat segítenek abban, hogy oda is érjünk, ahová szeretnénk. Mit kívánsz most előre tíz évre?

Azt, amit elmondtam neked a rádióban is, hogy tíz év múlva mindenki biztos legyen benne, hogy jó helyre tette a bizalmát, bár szerintem valójában már most is ezt érezhetik. Legalábbis remélem. Szeretnék családanya is lenni akkor már, és továbbra is zenélni, mindezt stabil egzisztenciális háttérrel. K. mohó vagyok.

Hogyan indult a pályád?

Az éneklés már a bilin ülve is megvolt, csak senki nem tartott elém egy képet, ami szerint ez hivatásszerűen is rendben van, és azt sem tudom, hogy miért születtem ennyire kishitűnek. Pedig mindent, amit a fejembe vettem, el is értem. Jó iskolai eredmények, aztán idegenvezető, marketinges lettem, pont ahogyan kitaláltam magamnak. De hogy ezek honnan jöttek, miközben táncolni, énekelni, verset írni és a színpadon lenni szerettem mindig is a legjobban, azt nem tudom.

Közben megszületett a döntés, Edi lazac steaket rendelt citrommártással és salátával, én ezúttal parmezános csirkemellet választottam burgonyapürével.

Emlékszem, hogy általános iskolában az énekkarban mindig tátogtam. Énekórán pedig nem kellett énekelni, mert aki énekkaros volt, automatikusan ötöst kapott. Egymagam leénekeltem volna az énekkart, de cikinek találtam ezt a nagy hangerőt. Közben voltam egy hittan-táborban, ahol ki mertem engedni a hangomat, és a többiektől kérdezgettem, hogy nem vagyok-e túl hangos. Középiskolában Keszthelyen már jártam versenyekre, ahonnan legrosszabb esetben különdíjjal távoztam, mivel kétszer két év alatt nem nyerhettem. Egyszer rosszul írták le a nevemet – egész pontosan másét írták le – a Zalai Hírlapban egy verseny kapcsán, kárpótlásul pedig egy interjút készítettek velem, aminek azt a címet adták, hogy: „Négy éven át tátogott! A produkciót Szentiván-éjén hallhatják”. Kiszűrték a lényeget... A korábbi általános iskolai énekkarvezető is olvasta, aki nyilván kiakadt. Amúgy viszonylag éles volt a váltás Papp Rita gyermekdalai és a Fugees között. Nem is volt igazán átmenet.

Mindkettő jó! Csak kicsit másképpen! A lemezed nagyon hallgatóbarát, vagy akár rádióbarát. A természetesen önazonos előadók szerintem körülbelül három percben el tudják mondani azt, amit szeretnének. Éppen úgy, amikor egy mondatban is meg tudja fogalmazni valaki az élete célját.

Kicsit sajnálatos, hogy nem bírunk tovább nézni, vagy hallgatni valamit.

Szerintem nem feltétlenül baj, nagyobb munkára ösztönzi az alkotókat, hogy képesek legyenek rövid idő alatt is megfogalmazni azt, amit szeretnének. Nekem nagyon tetszenek a dalaid. Odafigyel az ember. És nincsen görcs. És főleg most, az utóbbi időben nagyon sikeres az adagolás is.

Talán most jött el az idő, hogy menedzserem legyen. A lemezbemutató előtt is kérdezték, hogy izgulok-e, és nem is értettem a kérdést. Én ugyanis azért izgultam, hogy rendben legyen a hangosítás, hogy megérkezzen a lemez, hogy nem felejtettem-e el posztolni valamit… Ráadásul úgy gondolom, hogy komolyabban veszik az embert, ha van valaki, aki tárgyal helyette, például a gázsikérdésről. Az sohasem egyszerű dolog. Nem szeretek nemet mondani, erre tettem fel az életemet, viszont meg kell húzni egy határt, főleg a többi zenész miatt. És akkor ne rám, a meghívott előadóra legyen mérges az adott szervező, mert túl „drága” a zenekar…

Ekkor megérkeznek a mesés fogások. A megszokott utánozhatatlan színvonal. A Makkhetes nyár a teraszon kihagyhatatlan élmény, és ha már itt vagyunk, természetesen szóba kerül a nagyon népszerű ételfotózás.

Dolgoztam egyszer egy hamburgeresnek marketingesként, a legaljasabb meló a kajafotózás. De jó értelemben.

Az ízlés a döntő, de tényleg, az ételfotózás külön tudomány. Ahogyan az is, hogy hogyan választja meg a zenésztársakat az ember. Nagyon örültem, amikor megláttalak Szula Mikivel játszani!

Miki zseniális zenész és csodálatos ember. Az egyik legnagyobb szakmai elismerés nekem, hogy szereti a dalaimat és szeret velem zenélni.

Neked mennyire állandó a zenekarod?

Ez nagyon érzékeny téma.

Inkább úgy teszem fel a kérdést, hogy mennyire fontos, hogy állandó zenekarod legyen?

Nagyon fontos. A sok csalódás és újratervezési kényszerhelyzet miatt viszont eljutottam arra a szintre, hogy jó lenne egyedül kigyúrni a műsort. A mostani zenekart nagyon szeretem és soha ilyen sokáig nem volt ennyi fix zenész a zenekarban, mint Fanny, Dani és Beni. Nem beszélve az eredményekről. Viszont aztán Fannyt felvették a Berklee-re, és egy újabb álomkép ingott meg. Jó dolog a távkapcsolat, szerelemben csinálom is, de most így, hogy nagyon beindultunk, stabil háttérre lenne szükségem.

Szerintem egyszál gitárral is működnének a dalok!

Nem gitározom jól, azt nagyon ki kellene gyúrni. Gyorsan jöttek a dolgok. Előbukkantam a semmiből, elkezdtünk játszani, megnyertük Kolossal az Utcazene fesztivált, és csak kapkodtam a fejem, ugyanis nem vagyok képzett zenész. Voltak konfliktusaim képzett kollégákkal pont emiatt, főleg olyanokkal, akik a mai napig nem képesek megfogalmazni magukat. Ezeket a dolgokat nagyon helyre kellett tennem, de részben ennek köszönhető, hogy vannak magammal szemben elvárásaim a folyamatos önfejlesztés területén. A túlgondolás, az agyalás, a megfejtés sokszor tévútra visz, inkább egyfajta megfelelési kényszer motiválja. Az egyszerű nemzenész aggyal kitalált dolgaimat le kell fordítani zenész nyelvre. Valahogyan el kell fogadtatnom magammal a hiányosságaimat, és úgy dolgozni ezeknek a csökkentésén, hogy továbbra is minden őszintén, belülről fakadjon.

Edi egy capuccinót kér, én egy jó presszót. A sajttortát pedig egyszerűen most sem lehet kihagyni.

Nagyon nehéz minden oldalról. Az elején hihetetlenül hálás voltam a zenészeknek, de sajnos egy nagyon hibás alá-fölérendeltség alakult ki. Volt, aki a fejemhez vágta, hogy nem vagyok elég hálás azért, hogy velem zenél. Miközben én pontosan csak ennyit vártam el: hogy zenéljünk együtt. Soha senkinek semmi mást nem kellett a Nagyedi Projectbe beletennie, se pénzt, se szervezést. Most is hálás vagyok, de a tapasztalataim miatt kicsit érzéketlenné és kevésbé ragaszkodóvá váltam. Céltudatosabbá talán.

Hosszú-hosszú évek munkája minden.

Sokan kiszálltak, mert nem lettek mellettem elég gyorsan híresek. Vagyis gazdagok. De nehéz úgy, hogy mindenki 5 másik zenekarban játszik, ezért nem jó minden potenciális koncertdátum, pedig én aztán mennék mindenhová. És akkor még nem beszéltünk arról, milyen fontos a sok próba és az együtt zenélés. Most végre vannak olyan emberek, akikkel működik emberileg, de ezt sem könnyű összetartani. Újra meg újra ugyanazok a problémák merülnek fel, tehát valamit biztosan rosszul csinálok. Az sem kizárt, hogy külföldön kötök ki. Szeretik a magyar dalaimat azok is, akik nem értik.

Szerintem a magyar nyelv nem gát, sőt, ha valaki hiteles, akkor még előny is lehet.

Van egy szerelmem, akivel kétszer találkoztam négy év alatt. Görögországban játszottunk volna egy minifesztiválon, amit részben ő szervezett. Zenekarral ez nehéz lett volna alacsony költségvetésből, és nem is mentünk, de egyedül akár ez sem lehetetlen.

És mi van akkor, ha az egyedi út lesz az igazi?

Kicsit bele is fáradtam sok mindenbe. És emiatt könnyen el is engedek mindent, mert állandó újratervezésben vagyok. Most már azonnal a megoldáskeresés jut eszembe minden helyzet kapcsán. A szomorkodás luxus időpocsékolás. Közben senkitől sem várhatom el, hogy az én dalaim olyan fontosak legyenek neki, mint nekem. Eszembe jut, hogy annak idején, amikor a Magneotonnál voltam gyakorlaton, Joós Pisti bácsi azt mondta, hogy az az igazi tehetség, amikor valaki feláll a színpadra egyedül, elkezd énekelni, és megfagy a levegő. Körítéstől függetlenül. Átéltem már ezt, de azért valami kíséret nem lenne rossz.

Dr. Csernus Imre a legfrissebb könyvében azt írja, hogy a legnagyobb bajunk az önbizalomhiány. Szerintem ez tudatos munkával megfordítható folyamat is lehet. Ha dolgozunk rajta, idővel megjön az önbizalom.

A gitározásom nagyon nincsen rendben, azon sokat kellene dolgoznom.

Én azt gondolom, hogyha az megvan, akkor utána már semmi baj nem lehet.

Ámen. Amúgy nagyon jó Szentendrén korán kelni, a kertbe kiviszem a jógamatracomat, és már így indul a nap. Aki ismer, tudja, hogy totál hippi vagyok, úgyhogy utcazenélni is szívesen kiülnék bármikor bárhová.

Én azt gondolom, és a nagyon friss Petőfis siker is ezt támasztja alá, hogy addig kell ütni a vasat, ameddig meleg. A hullám tetejéről érdemes mindig a következő hullám tetejére ugrani!

Edi a beszélgetés közben a Makkhetesnek dedikálja a Visszatérő elemek című, nem mindennapi borítóval rendelkező lemezét.

Van egy videóm gombos dobozzal, pöttyös labdával, kötőtűkkel és looperrel, a szüleim kertjében. Az az irány is izgalmas. De mindenhez nagy-nagy türelemre van szükség, sőt, talán egy hosszabb alkotói elvonulásra. Csak annak lehet, hogy nem most lenne itt az ideje. Szerintem most a meleg vasat kellene ütnöm. Többen beleültették a bogarat a fülembe, hogy az önazonosság nem lesz elég.

A siker záloga.

Miközben sokan próbálnak eltéríteni, valamilyen irányba terelni, ezáltal picit megváltoztatni, rájöttem, hogy magamban nem inoghat meg a hitem, egyetlen pillanatra sem. Ez a legnagyobb tanulság. És amikor az Adj levegőt bekerült a rádiókba, megnyugodtam egy picit, hogy mégis van remény ebben az elcseszett világban.

Az Univerzum egy kicsit leült mellénk megpihenni, és így együtt megállapíthattuk, hogy a hitelesség a még ki nem taposott ösvényeket is könnyen járható utakká teheti. Aki pedig még nem járt NAGYEDi koncerten, annak érdemes megkeresni az odavezető egyre szélesebb ösvényt!